Bevezető

Ha fellapozunk egy buddhizmussal és a hindu darśanákkal foglalkozó könyvet, általában azt olvashatjuk, hogy a buddhizmus és a hinduizmus tanításai között az egyik lényegi különbség abban áll, hogy a buddhizmus tagadja, a hindu tanok pedig állítják a transzcendens és örökkévaló Én, pontosabban Önmagam (szanszkrit: ātmā, páli: attā) létét. Ezt az állítást erősíti, hogy a történelem folyamán a két nagy tradíció egyes jeles képviselői vitát folytattak e kérdésben egymással.

Ismert azonban olyan álláspont is, mely szerint az ātma-vāda (Önmagam tana – lényegében az advaita vedānta tanítása) és az anātma-vāda (nem-Önmagam tana – a buddhista tanítás) között nincs esszenciális ellentmondás, mivel a buddhizmus tagadása nem ugyanarra az ātmāra vonatkozik, mint aminek létét a hinduizmus állítja. Dr. László András megfogalmazásában: „A buddhizmus tanítása szerint a saṁsārātmā a saṁsārában: anātmā.” [1] Értelmezve, a saṁsāra, a létesülési örvény felé forduló Önmagam a létesülési örvényben nem-Önmagam.

Az ātmā–anātmā ellentmondás feloldhatóságának kérdésében a tradícióvonalak képviselőinek véleménye megoszlik, általánosságban a hinduk megengedőbbek, a buddhizmuson belül pedig attól függ az álláspontjuk, hogy az adott iskola, melyet képviselnek, milyen mértékben integrálta az ātma-vādával összefüggésbe hozható nézeteket. Például a kizárólag a Páli Kánonra alapozótheravāda iskola teljes mértékben elutasító, a Tathāgata-garbha tan követői viszont elismerik a helyesen felfogott ātma-vādát.

A kérdés megítélése a vallástudományon belül is ellentmondásos, máig vita tárgyát képezi. Egyes kutatók megkísérelték bebizonyítani, hogy a Páli Kánonban fennmaradt Buddha beszédekben nem kis számban szerepelnek olyan részek, melyekben pozitív értelemben szerepel az ātmā szó, számos helyen célmegjelölésként is. E kutatók közé tartozott a neves vallástudós és kiváló tradicionális gondolkozó, Ananda Kentish Coomaraswamy is, aki több könyvében foglalkozott a témával, és állításának igazolására bőségesen hoz hivatkozást, így első magyarul megjelent, a Hinduizmus és buddhizmus címet viselő művében is, [2] mely a két tradíció tanításainak esszenciális egységét kifejtő, roppant tömör, de emellett kis terjedelméhez mérten nagyon alapos munka.

Coomaraswamy és mások e tárgyban született írásai alapján jelen tanulmány célja annak vizsgálata, hogy mennyiben igazolható, miszerint a Buddha a Páli Kánonban fennmaradt beszédeiben olyan tanítást fejt ki, mely:

(1) nem mond ellent a vedānta ātma-vādájának, bár az ātma-vāda igenlése nem kerül kimondásra; illetve ezen túlmenően

(2) az ātma-vāda igenlése megfelelő szöveghelyekkel kifejezetten bizonyítható!

A buddhizmus történetének egyik talányos kérdése, hogyan lehetséges, hogy a kizárólag a történeti Buddha tanításait megőrző Páli Kánonra alapozó déli buddhizmus, a theravāda körében oly kevés célba-érkezettről tudunk az utóbbi egy-két évszázadban. A buddhista szerzeteseknek – bhikkhu knak – tiltja a szerzetesi fegyelem, hogy elért megvalósításaikról világiaknak beszámoljanak, ezt még a renden belül is feltételekhez kötik. Ugyanakkor hasonló tilalmakat más hagyományokban is ismerünk a realizáció „kibeszélésének” vonatkozásában, mégis egészen a legutóbbi időkig ismertek voltak olyan bölcsek, akiket tökéletesen megszabadultként tiszteltek. A Páli Kánon szövegei rengeteg olyan szerzetesről és világiról számolnak be a Buddha korában, akik elérték a négy felébredési fokozat valamelyikét, és balgaság lenne ezeket a beszámolókat a rossz értelemben vett „mítosz” körébe utalnunk. Hogyan lehetséges, hogy a Buddha által deklaráltan itt-és-most hatékony ösvény a legutóbbi időkben nem hoz gyümölcsöket, legalábbis eredményekről nem értesülünk?