Bhikkhu Sona
A LÉGZÉS NIMITTA MISZTÉRIUMA
AVAGY A HIÁNYZÓ HASONLAT ESETE
Esszé a légzésmeditáció gyakorlatának aspektusairól
[RÉSZLET]
Ahogy a cím is jelzi, létezik egy jelentős feladvány, melyet minden meditálónak vagy kutatónak meg kell fejtenie, amennyiben azon tapasztalatok minőségét próbálja megérteni, melyek a légzésre irányuló puszta figyelem és a jhánák tudatosságába való teljes integráció közti átmenetet kísérik. Megkísérlem bemutatni, hogy nem véletlen a zavar ez ügyben, ennek történeti fejlődése végigkövethető a kommentárokban a Patisambhidamaggától a Vimuttimaggán át a (későbbi) Visuddhimaggáig.
Mivel a Visuddhimagga oly nagy hatású és a modern tanítók olyan gyakran idézik, kulcsfontosságú kérdés, vajon megbízható-e, és amennyiben bizonyos aspektusaiban nem az, alátámasztott bizonyítékokkal világosan be kell mutatni, miért nem az.
Az esszé tartalmi része ki fogja mutatni, hogy a jhánában időző meditáló tudatának leírása, ami magában a Kánonban szerepel és a Patisambhidamagga hasonlatként idéz úgy, mint a tudat tiszta teliholdhoz való hasonlósága, ezen képek téves, szó szerinti értelmezésévé degenerálódik, és mint belsőleg létrehozott tudati képet interpretálják. Mivel a tudat tartamait nem könnyű leírni, a Buddha gyakran folyamodott hasonlatokhoz, melyekben az elme tartamait vizuális vagy más érzéki tárgyakhoz hasonlította annak érdekében, hogy a meditálók világosan megértsék, mit kell keresniük és tapasztalniuk. A különféle vallásos tradíciókban gyakran találkozhatunk azzal a naiv hajlammal, hogy a hasonlatokat szó szerint értelmezik. Úgy tűnik, ez a folyamat fokozatosan bontakozott ki, és a Visuddhimagga patibhaganimittáról vagyis a hasonmás-jelről szóló leírásában került kanonizálásra. Fontos, hogy a nyugati gyakorlókat ne vezesse félre ez a valószínűleg történeti eredetű tévedés.
- Korábban megjelent:
in: AXIS POLARIS X.; Stella Maris, 2013.
A buddhizmus történetének egyik talányos kérdése, hogyan lehetséges, hogy a kizárólag a történeti Buddha tanításait megőrző Páli Kánonra alapozó déli buddhizmus, a theravāda körében oly kevés célba-érkezettről tudunk az utóbbi egy-két évszázadban. A buddhista szerzeteseknek – bhikkhu knak – tiltja a szerzetesi fegyelem, hogy elért megvalósításaikról világiaknak beszámoljanak, ezt még a renden belül is feltételekhez kötik. Ugyanakkor hasonló tilalmakat más hagyományokban is ismerünk a realizáció „kibeszélésének” vonatkozásában, mégis egészen a legutóbbi időkig ismertek voltak olyan bölcsek, akiket tökéletesen megszabadultként tiszteltek. A Páli Kánon szövegei rengeteg olyan szerzetesről és világiról számolnak be a Buddha korában, akik elérték a négy felébredési fokozat valamelyikét, és balgaság lenne ezeket a beszámolókat a rossz értelemben vett „mítosz” körébe utalnunk. Hogyan lehetséges, hogy a Buddha által deklaráltan itt-és-most hatékony ösvény a legutóbbi időkben nem hoz gyümölcsöket, legalábbis eredményekről nem értesülünk?
